"Most éppen ilyen gondolatok buzerálnak. Szeretnék túl lépni az egészen, de mindig marad egy nyom, amin elgondolkozok."
Az utolsó napok emlékei azt hiszem egy életen át elkísérnek. Biztos, hogy évek múlva nem fogok már ennyire részletesen emlékezni. Nem is az elmúlás fájt a legjobban, hanem a kegyetlen közöny. Tudtomra adta a válás tényét és utánna otthagyott a lakásba egyedül. Az ájulásból kábán feleszmélve, remegve hívtam, hogy hol van és csak annyit mondott, "Nyisd ki az ajtót..." Ott állt egy doboz nyugtatóval és azzal a használati utasítással, hogy "Ezt szedd be" és ismét elment... Otthagyott összetörten, egyedül, kínok között és csak este jött haza. Este vacsorával vártam. Ezt a szemem előtt öntötte a kukába, mert Ő nem kérte. Ismét rosszul lettem, de Ő inkább bement a szobába tvt nézni. (igen, most hogy írom ezeket a sorokat, a könnyeimen keresztül alig látom a billentyűzetet. Újra álélem ezeket a kegyetlen perceket.) De Ő olyan jó ember volt! Ő soha nem bántott senkit, még egy rossz szava sem volt senkire. Ezért is döbbenetes számomra mindez. A férjem volt és szerelemből mentem hozzá feleségül.
"Az idegenekből ismerősök lesznek, az ismerősök eltűnnek."
Jöttem el akkor a lakásból, a megállíthatatlan könnyekkel. A kapuban összefutottunk. Hónapok óta nem találkoztunk. Vagy már egy éve? Kint él Ausztriába, csak néha a kocsit szoktam éjjel látni a ház előtt. "Tessék itt a lakáskulcsom, akkor jössz hozzám, mikor akarsz!" Köszönöm Ildi!!!
"A Föld nem áll meg forogni és a Nap sugara minden egyes nap más szögből esik ránk."
Mióta "megismertelek", azóta hallom a madarak énekét. Azóta tudok figyelni az eddig jelentéktelennek tűnő dolgokra. Azóta érzem a reggel illatát. Azóta érzem a nap melegét. Azóta érzem a virágok illatát. Azóta figyelem a szél táncát. És ezt Te tanítottad meg nekem! Te kellettél hozzá? Igen, Te kellettél hozzá!Tudom, hogy egyszer megköszönhetem!
"Hát itt tartok. A túlélés nem elégséges? Élni kell. Ha egy hónapig tart is, vagy egy egész életen át..."
