Mindig előjön egy kérdés, mely nem hagy nyugodni. Mely megcáfolja az eddigieket...
Tudom, hogy végig kell járnom ezt a hosszú, szerteágazó és néha talán veszélyes utat...
Egy ideig nyílt lapokkal játszunk, utánna menedéket keresve hátat fordítassz. Persze, ez teljesen érthető, hisz mindenkinek megvan a menedéke, ahol igazán önmaga lehet. Amint kikerülünk ebből, félünk kimutatni az érzéseiket. Félünk valódi önmaguk lenni. Bezárkózunk. De beengedsz. Egy kicsit. Aztán be is csukod az ajtót. Félsz. Amikor beszélni akarsz róla, akkor csak a felszínes dolgokat merem megkérdezni, mert én is félek. Félek, hogy megbántalak, feltépem a sebeket. Félek attól, hogy megijedsz, ha túl gyorsan az ajtón belülre kerülök. Ezért mondtam akkor, hogy nem szeretnék arról többet beszélni. Azt szeretném, ha Te nyitnád ki az ajtót. Szépen lassan. Úgy, ahogy eddig. Azt szeretném, hogy neked ne legyen rossz...
Tudjuk, hogy meg kell keresnem a válaszokat. Mert Te is akarod, hogy tudjam... Mutatod az utat, mutatod az irányt és tudod jól, hogy mikor kell egyedül hagynod.
Hagyod, hogy válaszokat keressek.. Bár nem mindig találom, mert előjön más és egy másik írányba haladok. De minden út ugyanoda vezet.
Kíváncsiság? Nem, nem, ez már rég nem az! Nem a kíváncsiság miatt vagyok itt vagy épp beszélek Veled. Te is tudod! Csak ebbe a szóba csomagoljuk a nyitva hagyott kérdéseket... Mert így könnyebb! Ráfogjuk, hogy azért van, mert kíváncsi vagyok... Furcsa? Nekem már nem... De nem tudok elfogadható magyarázatot. Úgy, ahogy Te sem tudsz. De nem is kell! Mert ezt érezni kell!
Nem bízol senkiben? De igen!
Jó utat! Vigyázzatok magatokra... Vigyázz magadra!
És érezzétek jól magatokat!
