Nagyon régóta gondolkodom ezen és pár napja tudatosult bennem: Érezve ismerlek.
Többször ismételni fogom önmagam, azt ami a lelkem mélyén van. Már most tudom, hogy ez lesz a leghosszabb bejegyzés tőlem, mert nem mindig sikerül úgy fogalmaznom, ahogy azt szeretném. Az érzésekkel bajban vagyok ha azt betűk, szavak formájában kell közvetíteni.
Az elmúlt hetekben rengeteg cikket olvastam, kerestem, kutattam, egyik weboldalról a másikra mentem mint egy megszállott, de ne értettem, hogy mi visz, mi hajt ennyire. Mint az űzött vad csak rohantam, folyamatosan csak olvastam, információkat gyűjtöttem, nem tudtam mi történik velem. Azt gondoltam, azzal magyaráztam, hogy magam miatt teszem.
Mennyi is a km-ben mérhető távolság kettőnk között?
De van ott távolság, amikor abban a percbe lépek egy oldalra, mikor Te? Pont abban a percben, mikor cseréled ki a fényképeket? "Ilyet minden bokorban?" Mennyi ideig volt ez látható??? Mélységes fájdalom, egyedüllét, bánat van a képeket.
Mikor megláttam a képeket, mint egy villámcsapás, belémhasított a felismerés: nem, nem magam miatt kutattam és kerestem! MIATTAD!
Nem akarsz azon túl látni, ami körülvesz, nem akarsz a rossztól vagy jótól (nézőpont kérdése) elszakadni, mert azt gondolod, az csak még rosszabb lehet. Pedig dehogy! Csak más! Más, mint az eddig megszokott és az ember fél az újtól! Én is féltek, sőt rettegtem!
A homokba dugod a fejed, pedig segítségért kiáltassz! Igen, egyszer sikerült egy hatalmas dolgot alkotnod, sikerült egyedül megoldanod AZT, de most, most is sikerülni fog? Igen, ott vannak a barátaid, -ami egy kicsit megnyugtat engem is-, na de mit érzel akkor, amikor becsukják maguk mögött az ajtót és mindenki elmegy a maga kis privát világába? Igen, Tőlük - is - várod a segítséget, hozzájuk is kiáltassz egy sziklára vésett üzenettel, de a lelked mélyén Te is tudod, segíteni sajnos nem tudnak. Tudom, milyen az, mikor becsukódik az ajtó és egyedül maradsz! Hidd el, nagyon jól tudom, évekig éltem így... és most is így élek...
Igen, azt gondolod, hogy mit képzelek én, hogy megosztottál velem valamit és most ezt hozom fel! Háborogj, légy dühös!
Ma már tudom,amit a lelked mélyén Te is tudtál, hogy velem "azt" meg kell osztanod, csak akkor még nem tudtad a miértet. Miért tudok olyan dolgokat, amit senki más? Miért tettél olyat, amit másnak még soha? Azért, mert: benned is ott voltak azok az érzések, melyekre nem tudtál magyarázatot adni. Én sem tudtam akkor. Csak kérdeztük egymástól! Viszont ma már tudom, hisz mindez OKA ANNAK, HOGY MOST ITT VAGYOK! Hogy itt blogot írogatok, mert ezeket a sorokat, mondatokat csak Te érted, ezek a sorok csak Neked szólnak. Más csak olvassa...
Megkaptam pár nappal ezelőtt a legnagyobb ajándékot, amit valaha ember kaphat: választ kaptam mindenre. Teljesen egyedül megértettem mindent! Választ kaptam az elmúlt évekre. Választ kaptam arra, hogy miért találtam Rád akkor, mikor a legkevésbé számítottam rá. És a legfontosabb, tudatosan hagytam a felsorolás végére: választ kaptam arra, hogy miért nem találkoztunk eddig. A legnagyobb hálával és köszönettel NEKED tartozom ezért!
Köszönettel, mert akkor NEM találkoztunk!!! IGEN! Borzasztóan hálás vagyok, hogy akkor nem találkoztunk!
Tudod, mire jöttem rá? Nagyon-nagyon vártam a napot, de ott legbelül nem voltam felkészülve rá. Mint ahogy Te sem! Emlékszel, hányszor írtam, hogy félek? Milliószor újra olvasom az akkori mondataimat, az akkori vívódásaimat. Ott van minden mondat mögött a kétség. Emlékszel? "Van mögötte más is?" annyira szomorú voltál akkor is... Igen, féltem a találkozástól, mostmár tudom, hogy miért: akkor nem velem találkoztál volna! Igen, akkor, aznap megjártam a poklok poklát. Az első beszélgetés után éreztem, tudtam, amit Te észre sem vettél! Á, buta vagyok, dehogynem vettél észre, csak gyorsan elhessegetted magadtól! Ez egy borzasztó lelki teher volt számomra, azt gondoltam, hogy túl gyenge vagyok, hogy egyedül feldolgozzam. Ezért kapaszkodtam! Kapaszkodtam beléd és olyan dolgot tettem, mint még soha! De ez a "nem találkozás" volt a szenvedésben való megtisztulás kezdete. A pokolból kezdtem felemelkedni, kezdtem saját magamat, a valódi Én-emet megismerni, elfogadni és ma már szeretni.
Sokszor megnéztem a feltöltött képeidet és a képaláírásokat. Ott van mögötte a pletykák, a vádak, a munka, a (túl)hajszoltság, az elfojtott indulatok, a külvilágnak való megfelelési kényszer. Belül marcangol a tudat, nem tudod elfogadni a történteket, saját magadat. Tudod, hogy akkor csakis miattad elővettem a múltat. Amihez akkor nagyon-nagy erő kellett. Utánna elcsomagoltam. Ma miattad megint elővettem. Azért, hogy megnézzem magunkat. Látom azt, amit eddig nem láttam!
Igen, leírom mégegyszer: ÉREZVE ISMERLEK, úgy, hogy nem is ismerem az életedet.
Köszönöm, hogy a napokban nem tudtam Veled beszélni. Ott nem tudtam volna pár percben elmondani ezeket úgy, hogy meg is értsd! Nem is hagytad volna! Tudom jól!
Joggal gondolhatod, hogy mit akar egy idegen? Tényleg idegen vagyok???
Joggal gondolhatod, hogy mi a fenét keresek és írogatok itt a világhálón?
Joggal gondolhatod, hogy nincs semmi közöm és beleszólásom az életedbe.
Joggal gondolhatod, hogy mit akarok, mikor nem is ismerlek?
De akkor had kérdezzek én is! Tényleg nem ismerlek?
Ismerni csak úgy lehet, ha együtt élek, ha egy töltöm a napjaimat valakivel? Nem vagyok szakember, nem vagyok pszichológus sem kineziológus, de lépésről lépésre átélem/átéltem UGYANAZT, amit Te. Ugyanarról az oldalról. Sok részletet nem tudok, mint ahogy Te sem tudsz. Nem is kell tudni! Ez már rég nem a részletekről szól!
Remélem, dühös vagy! Remélem a sorok után azt gondolod, hogy NEM, nincs igazam, hogy Mit képzelek és hogy Ez a nő nem normális, hogy Hagyjalak végre békén, hogy ELÉG VOLT MÁR BELŐLEM! Hisz csak akkor válthatom ki ezeket a gondolatokat, ezeket az érzelmeket, indulatokat ha egy-egy mondatom megérintett.
És leírom: azt a V-t imádom, aki voltál és azt, aki a mostani képeken vagy! Azt a "hát ilyet"! Azt a "minden bokros" V-t! Azt a szenvedélyes, elfojtott vágyakkal és érzelemmel teli V-t, aki ott mélyen, nagyon mélyen vagy... Azt a dacos, dühös, mérges, önfejű kis-nagy gyereket, aki nem fogadja el saját magát, aki vívódik, őrlődik és nem találja helyét. Aki válaszokat keres, magyarázatot a kérdéseire. Aki a rengeteg ember között magányosan él, pedig csak nem veszi észre a nyilvánvalót. Aki vágyik a szeretetre és akinek ott belül nagyon-nagyon nagy értékei vannak. Aki folyamatosan keres-kutat, aki azt mondja, hogy nyitott szemmel jár. Aki kétségbeesetten kiállt, kapaszkodik, de a választ nem akarja meghallani.
Köszönöm, KÖSZÖNÖM, hogy akkor Te voltál az erősebb, mert nekem általad sikerült eljutnom oda, ahol most tartok ... Olyan sok köszönettel tartozom Neked! Csupa olyan dologért, amiért más vérig sértődik, duzzogva hátat fordít és soha többé nem akar látni. Mert ők csak a felszínt látják..
Hiányoznak a beszélgetések! Azok a mély és őszinte beszélgetések.
