Elinduljak?

Szemben a mindennapi tapasztalatainkkal - az igazi szeretet nem legyőzhető. A mi szeretetünk, sajnos, nem ilyen! Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik. Az egoizmus világában az az erős, aki önösebb. Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a „tökéletlen” szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünk páncélját, nemcsak érzékenyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem „egyfülű kosarát” rendszerint az egyikünk cipeli. Annak a nehezebb. Még akkor is, ha néha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb. A mi világunkban szeretni: vesztes vállalkozás. Rossz üzlet – ráfizetéses. Mégis belemegyünk néha. Mert amit nyerünk vele, az – akármilyen szenvedéssel jár – mégiscsak életünk értelme s talán egyedüli célja is. Ezért van ez, hogy az ember egy szerelembe nem belemegy, akarattal, hanem „beleesik” – akarata ellenére. 
   Bárkivel találkoztam, a kérdés nemcsak az, hogy szeressem-e, vagy sem, hanem az, hogy vállaljam-e a veszteséget, azt, hogy ebben a kapcsolatban nem én „járok jól”. Használjam-e a másik ember bármiféle önző anyagi vagy lelki érdekem céljából – vagy mondjak le minderről, és egyszerűen csak szeressem.
Ha szeretek valakit, azt mondom magamnak: hadd nyerjen ő. Legyek én a vesztes. Nem jó dolog, de mit tegyek? Megéri – ha szeretem. Vagy nem? Mentsem magam, s ússzak ki a partra? Vízen járni csak tökéletes szeretettel lehet – a tökéletlen szeretetben elsüllyedhetünk.
Akkor most elinduljak felé vagy ne? Ugye milyen ismerős kérdés ez?