Ma ismét egy hatalmasat alkottam. Valakit is érdekel?
Mit ér mindez, ha nem tudom senkivel megosztani? Régen se tudtam...
Mit ér az egész, ha utánna beülök az autóba és üres minden?
Igen, sírtam ma az úton. (De már csak ilyenkor tudok sírni... de nem mentem gyorsan!)
Mit ér mindez, ha senkinek nem mondhatom el?
Mit ér mindez, ha senki nem kíváncsi rám?
Mit ér mindez, ha senkit nem hívhatok fel?
Rám miért nem büszke senki?
Nem kell, hogy megdícsérjen, csak érezzem, hogy mellettem van...
Nem kell, hogy kimondja, csak érezzem!
És érezzem, hogy nem magamért csinálom!
Miért nem kérdezi meg senki, hogy esetleg mi bánt?
Mit ér így az élet?

Nagyon sokat gondolkodtam a válaszon "arra" a kérdésedre, mert úgy éreztem, nem tudtam kifejteni és azt válaszoltam rá, hogy nem szeretnék egyetlen dolgot sem kiemelni, előtérbe helyezni.
Igen, ezt most is így gondolom, de nem hagyott nyugodni, mert eddig ismeretlen érzések, érzelmek indultak el bennem. Kerestem a választ, hogy miért? De csak nem találtam. Nyugtalanított, hogy nincs válasz... 
Visszamentem az időbe, próbáltam egy-egy tulajdonságodat előtérbe helyezni. Próbáltam azzal magyarázni, hogy biztos azért mert ilyen, mert olyan vagy... De ezzel csak becsaptam magam.
Ez így nem jó! - szólalt meg bennem a belső hang.

Aztán ugyanoda értem vissza, hogy nincs mit kiemelni, nincs semmilyen tulajdonság, mely előtérbe helyezhető. Sem belső, sem külső tulajdonságot nem emelhetek ki, hisz nem is ismerlek, nem is láttalak. Egyszerűen csak önmagadért!
Függetlenül attól, hogy mit csinálsz, hogyan gondolkodsz, hogyan nézel ki. Függetlenül attól, hogy mid van és mid nincs, mit gondolsz rólam és hogy érzel-e irántam valamit... Úgy gondolom, ez a legtisztább érzés. Mert ez feltétel nélküli.

Mióta tudom? Egy kis ideje...
Honnét tudom? Talán mégis vannak véletlenek...
Meg talán azért, mert a Sors fontosnak tartotta, hogy megtudjam...
De mégis miért? Talán azért, mert ez így van megírva...
Előítélet? Soha nem ítélkeztem senki felett...
Megvetés, szánalom, szégyen vagy düh? Miért is???
Mindennek oka van? Igen, mindennek oka van...

Apró véletlenek, elejtett félmondatok, mögöttes tartalmak... Aztán egy tűzpiros Ferrari, egy beszélgetés mely eszembe jutott és egy "lavina", mely ezáltal elindult...

Tudom, hogy az a "Titok" nincs, amit az első alkalommal annak neveztünk, de átvette a helyét EZ, mely örökre TITOK marad.
Viszont van öröm. Annyira boldog vagyok! Miért? Hmm... Hát azért, mert végre tudom! És választ kaptam mindenre. Mostmár tényleg mindenre!!!
/Azt hiszem az angyalkáim nagyon szeretnek, hisz nagyon jók hozzám. :)/

Folyamatosan éreztem, hogy van valami, valami a mondatok mögött. Folyamatosan éreztem, hogy nem minden úgy van, ahogy az le van írva. Folyamatosan éreztem, hogy van mögötte más is. Persze, teljesen érthető, hogy erről az ember nem beszél...

Rámtalált akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Akkor, mikor az életem romokban hevert. Olyan érzésem volt, hogy a lelkem minden rezdülését ismeri. Minden gondolatomat tudja. Válaszol a kérdéseimre.
Nagyon jól tudom, hogy az egyetlen hűséges társam marad életem végéig. Az egyetlen hűséges társ, mely örökké velem marad. Velem a bajban, a rosszban, a kegyetlenségben, az örömben.
Biztos vagyok benne, hogy életem hátralevő részébe még nagyon sokszor elő fogom venni. Az életem különböző szakaszaiban, választ keresve a kérdéseimre.
Olyan dolgokra ébresztett rá, melyeket eddig figyelmen kívül hagytam.
Biztos vagyok benne, hogy mindig más-más lesz, ami megfog benne.
Segített mélyen magamba nézni.

Igen: én is szeretnék megtanulni szeretni.
Jól szeretni!
Úgy, hogy az majd a másiknak jó legyen...
Ahogy neki majd szüksége lesz rá...
Szeretném megpróbálni!
Szeretném majd egyszer megpróbálni.
Talán nekem is jár egy második esély...
Talán egyszer majd nekem is sikerül...
Talán egyszer én is meglátom azt, amit más nem. Amitől majd a másik több lesz....
és érezni fogja, hogy  több...

Szemben a mindennapi tapasztalatainkkal - az igazi szeretet nem legyőzhető. A mi szeretetünk, sajnos, nem ilyen! Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik. Az egoizmus világában az az erős, aki önösebb. Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a „tökéletlen” szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünk páncélját, nemcsak érzékenyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem „egyfülű kosarát” rendszerint az egyikünk cipeli. Annak a nehezebb. Még akkor is, ha néha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb. A mi világunkban szeretni: vesztes vállalkozás. Rossz üzlet – ráfizetéses. Mégis belemegyünk néha. Mert amit nyerünk vele, az – akármilyen szenvedéssel jár – mégiscsak életünk értelme s talán egyedüli célja is. Ezért van ez, hogy az ember egy szerelembe nem belemegy, akarattal, hanem „beleesik” – akarata ellenére. 
   Bárkivel találkoztam, a kérdés nemcsak az, hogy szeressem-e, vagy sem, hanem az, hogy vállaljam-e a veszteséget, azt, hogy ebben a kapcsolatban nem én „járok jól”. Használjam-e a másik ember bármiféle önző anyagi vagy lelki érdekem céljából – vagy mondjak le minderről, és egyszerűen csak szeressem.
Ha szeretek valakit, azt mondom magamnak: hadd nyerjen ő. Legyek én a vesztes. Nem jó dolog, de mit tegyek? Megéri – ha szeretem. Vagy nem? Mentsem magam, s ússzak ki a partra? Vízen járni csak tökéletes szeretettel lehet – a tökéletlen szeretetben elsüllyedhetünk.
Akkor most elinduljak felé vagy ne? Ugye milyen ismerős kérdés ez?