- Mi az, hogy igazi? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt.
- Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú?
- Az, hogy igazi az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy igazi vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igazi.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj! - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Sokáig tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már és minden izületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében akik úgyse értenek semmit...

Nap mint nap vívódok, hogy mi lett volna ha....
Olyan buta dolgok jutnak eszembe, hogy mi lett volna akkor ha nem vagyok őszinte és nem mondok el mindent? Nem, ezt nem tudtam volna megtenni, nagyon bántott volna a lelkiismeret. Mit kellett volna másképp csinálnom? Nem tudom! Annyira én voltam a mondatok mögött, minden gondolatom ott volt betűk formájában.
Nem, ezeket semmiképpen nem bántam meg, inkább örülök. Mert ez vagyok én...
Az utolsó nap történése az, amit nagyon megbántam és amit nem tudok magamnak megbocsátani.Teljesen nyilvánvaló, hogy akkor hibáztam, de tudom, hogy azt a hibát a ragaszkodásom miatt követtem el. Bocsánatot kérek!

Persze, hogy akkor nem értettem, de mostmár értem. Tudom, hogy akkor azokkal a félmondatokkal mit akartál mondani. Értem, hogy az nemcsak rám vonatkozott. Talán mostmár Te is érted, hogy miért reagáltam úgy. :( Szégyenlem magam miatta nagyon. Úgy szeretnék leülni melléd és elmondani. Elmondani mindazt, amit gondolok. Folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy annyira szeretnék köszönetet mondani. A szemedbe nézni és azt mondani, hogy KÖSZÖNÖM! Buta dolog, de folyton a Sorsunkon gondolkodom. Hogy mennyire átélem én is ugyanazokat a dolgokat, amiket Te...

"Azt nehéz valahogy felfogni ebben az egészben, hogy amikor már próbálod jól érezni magad, akkor csap le valami, vagy valaki a múltból és vadul magyarázkodni kezd"

Hát tessék, megkaptam én is. De számomra ennyi. Csak ezt az említést érdemelte.

A közösségi oldalon véletlenül rátaláltam egy régi tanárnőmre. Úgy gondoltam, muszáj vele felvettem a kapcsolatot, 14 év után. Megköszöntem, hogy megtanította nekem azokat az alapokat, melyek most a munkám részét képezik. Ami utánna történt, az annyira megható, annyira szívet melengető.
 Beszélgettünk és elmondta, hogy Ő ilyen levelet soha nem kapott egyetlen diákjától sem, hogy mennyire köszöni. Elárulta, hogy bizony kijöttek a könnyei, annyira meghatódott...
Igen, én sem tudtam megállni könnyek nélkül, annyira jó érzés, hogy ismét örömet okozhattam valakinek.... :)

Tegnap késő este mennem kellett :( Mostanában egyre gyakrabban érzem a késztetést, hogy beüljek az autóba és csak menjek, menjek... Meg akartam nézni a Balatont, etetni a hattyúkat. A Bakony minden évszakban, minden időszakban rejteget szépségeket, de most kiváltképp csodálatos volt... És az illatok... A félig leengedett ablaknál éreztem, ahogy a hűvös levegővel együtt a Bakony illata is becsapódik. Tudtam, hogy a teljes sötétség hamarosan beköszönt, de még előtte elértem ahhoz az útszakaszhoz, ahol fantasztikus panoráma tárul az utazó elé. Milyen érdekes, hogy a természet nemcsak ezzel a látvánnyal ajándékozott meg, de részese lehettem egy hihetetlenül tündöklő hullócsillagnak is. Mikor leértem a Balatonra, olyat tettem, amire akkor nem tudtam magamnak választ adni: visszafordultam! Most már tudom, hogy ez az az élmény, amit nem szeretnék egyedül átélni. :( Hiába volt ott a Balaton, hiába volt az ülésen mellettem a hattyúknak szánt kenyér, nem tettem meg...

  Éjjelente kiülök a hintaágyba, nézem a Holdat, a csillagokat, a távolodó repülőket... Azon elmélkedek, hogy a repülőn ülő emberek vajon mennyire lehetnek boldogok? Ki várhatja őket? Vajon hány ember okoz mérhetetlen boldogságot azzal, ha leszáll a gépről? Hányan nézik az órájukat, hogy még mennyi idő van hátra az útból? Hány ember gondol arra, hogy nemsokára magához ölelheti a párját, megsimogathatja édesen alvó gyermekét? Fura dolgok ezek...
Régen is szoktam nézni az éjszakai égboltot. Nagyon szerettem. Mindig hívtam G.-t, hogy jöjjön, fedezzünk fel együtt újabb csillagokat. Soha nem jött. :( Ma már nem szól rám senki, hogy ezt ne tegyem...