Még ma is emlékszem azokra a hideg éjszakákra....Senki nem volt az utcán, csak én... Éjjel van, kihalt, rideg utca, nagy pelyhekben hull a hó, már mindenki nyugovóra tért... Hívlak, hogy baj van, de fel sem veszed a telefont... Nagyon hideg van.... Megyek, sírok az úton, senki nem segít... Néha álmomba újra átélem ezeket... arra riadok fel, hogy fázom...belülről fázom...
Nem hangzott el olyan mondat, hogy gyere hamarabb, esetleg szükségem van rád... Nagyon fájt!!! Még az sem, hogy hol voltál? :(De egy idő után már nem érdekelt, csak tettem a dolgomat. Azt gondoltam, hogy ez így jó. Hogy mások is így élnek. Kívülről csillogás, mosoly, kacagás, belülről magány, marcangolás, bánat... Tévedtem. Ma már tudom....
Emlékszel, mikor izgatottan egy borítékba adtam át a szüleidnek az első újságcikket?
Emlékszel, mikor örömmel meséltem, hogy a rádió élő telefonos interjút készített velem?
Emlékszel, mikor "ARRA" az esküvőre mentünk?
Emlékszel, hogy otthagytál a szállodába, mert neked fontosabb volt "más", mint a én?
Emlékszel, hogy lelkesen hívtalak, hogy kapcsold be a tv-t?
Emlékszel, mikor felkértek egy bemutatóra, ami mindig is az álmom volt?
Emlékszel, hogy mindig kértelek, hogy menjünk el kirándulni vagy csak egy moziba?
Emlékszel, hányszor akartalak elkísérni hétvégén?
Emlékszel, hazajöttél és annyit mondtál, mész Amerikába. Meg sem kérdezted, én mit gondolok róla... akkor már nem velem beszélted meg ezeket a dologokat!
Mindig meghalt bennem egy apró kis rész, mikor hétvégenként elmentél. Ott álltam az ajtóba, néztem, ahogy mész le a lépcsőn, csak akkor csuktam be az ajtót, mikor már nem láttalak. Ottmaradtam a lakásban egyedül. Az évek alatt teljesen meghaltam. De mindig annyira vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom, hogy lássam, hogy már elindultál és készíthetem a vacsorát. Annyira vártam, hogy belépj végre az ajtón, hogy hazaérjél! Az ablakból figyeltem, hogy mikor gyullad fel az udvari lámpa, néztem, ahogy jársz be a garázsba. Mindig annyira vártalak!
"ELVÁLOK!" Egy utazótáska, pár személyes holmi és ennyi volt a közös életünk. Az új barátnőnek kellett a hely... Egy hónap alatt (!) kezembe a papírt... Hivatalosan is elvált...
Köszönöm az együtt töltött 10 évet. Köszönöm a szép pillanatokat. Köszönöm a jó dolgokat és köszönöm, hogy a feleséged lehettem. Talán eljön a nap, mikor majd úgy gondolsz rám, hogy én voltam az, aki hosszú évekig az életed egy része volt. Aki melletted volt jóban, rosszban, akivel együtt építetted, tervezted a jövőt, a családot, az életedet.
Talán még az a nap is eljön, amikor beszélni fogunk egymással.
Talán egyszer majd azt is elmondod, hogy miért váltunk el. Ha már így döntöttél, - hisz ez a Te egyoldalú döntésed volt - tiszta szívemből és őszintén kívánom, hogy soha ne bánd meg ezt a döntésedet!
